A "vállalatirányítás" (governance) szó gyakran üléstermeket és lassú folyamatokat idéz fel, pedig valójában arról szól, hogy ki mit dönthet. Amikor egy csapat még csak 5-10 főből áll, az összehangolás természetesen működik: mindenki hallja a telefonbeszélgetéseket, látja a munkát, és a döntések azonnal születnek meg azoktól, akik a legközelebb állnak a problémához. Ez az "ozmózis" fázis, amely izgalmas része a vállalatépítésnek.
\n\nAz ozmózis azonban nem tart örökké. Ahogy a cég nő, az informalitás, ami korábban gyorsaságot adott, akadállyá válik. A növekedés lendületnek tűnik, amíg váratlanul meg nem áll. Több embert veszel fel, új ügyfeleket szerzel, a piaci jelenlét bővül, de a belső ritmus lassul. Egy két hete meghozott döntés váratlanul újra előkerül. Két vezető kicsit eltérő változatát követi ugyanannak a célnak. Folyamatos megbeszéléseken találod magad, ahol emberi döntőbíróként működsz olyan taktikai nézeteltérésekben, amiknek nem kellene hozzád kerülniük.
\n\nEz a súrlódás jellemzően nem a tehetség vagy az erőfeszítés hiányáról szól, hanem arról a zavarodottságról, ami akkor keletkezik, amikor nem tisztázott, ki mit dönthet. Amikor nem egyértelmű, ki felel miért, még a legjobb emberek is haboznak – nem akarnak másnak a lábára lépni. Vagy összeütköznek, mert mindketten úgy gondolják, hogy ugyanazért felelősek. Mindkét esetben energiapocsékolás történik, és ez megterheli a morált. Hamarosan minden nézeteltérés az íróasztalodnál landol, és olyan dolgokat is át kell nézned, amiket nem kellene, pusztán azért, mert senki más nem érzi magát elég biztosnak ahhoz, hogy döntse el.
\n\nA választás nem arról szól, hogy létrehozunk-e vállalatirányítást, hanem hogy szándékosan tervezzük meg, vagy hagyjuk, hogy organikusan alakuljon ki. A vállalatirányítás figyelmen kívül hagyása "véletlen vállalatirányításhoz" vezet, ami káoszt eredményez.