A COVID előtt egy másik járvány sújtotta az embereket minden reggel és este: a forgalmi dugók és vonatcsúszások kínzó élménye. Az ingázás mindenki számára kellemetlen volt, és ebben mindenki egyetértett. Aztán jött a távmunka, és hirtelen milliók számára eltűnt az irodába járás kényszere. Ám valami más is eltűnt, és erről kevesen beszélnek: ha ma figyelmesen hallgatjuk a szülőket, kiderül, hogy hiányzik nekik az ingázás.
Nem a metrón való ülőhelyért való küzdelem hiányzik nekik, és senki sem vágyik vissza a dugókhoz. De hiányzik az az idő, amit ez nyújtott számukra. Amikor az emberek még az irodában töltötték a napjaik nagy részét, a hazafelé vezető út volt az a pillanat, amikor végre megállhattak és lélegzetet vehettek. Voltak, akik az ablakon kívül néztek, mások gyalog mentek haza, felhívtak egy barátot, vagy hangoskönyvbe merültek. Ez volt az egyetlen pillanat a napban, amikor senkinek nem kellett semmit adniuk, senki nem igényelte őket.
A távmunka természetesen nagyszerű vívmány volt sok szempontból, de eltűnt vele az az átmeneti zóna, amely elválasztotta a munkaidőt a családi élettől. Az ingázás során volt idő feldolgozni a nap eseményeit, átkapcsolni, mentálisan felkészülni a következő feladatra – legyen az szülői szerep vagy egyéb otthoni teendő.
A szülők körében ma sokan bevallják: bár senki sem vágyik vissza a stresszes, időrabló ingázáshoz, hiányzik az a ritka lehetőség, hogy egyedül lehettek gondolataikkal, még ha csak egy rövid metróúton vagy autóútban. Ez az idő lehetőséget adott arra, hogy ne azonnal a munkahelyről egyenesen a családi káoszba csöppenhessenek, hanem legyen egy buffer zóna közöttük.
A jelenség rávilágít a távmunka egy kevésbé tárgyalt aspektusára: miközben megszabadulunk a fizikai ingázás terhétől, elveszítünk egy fontos mentális átmeneti teret is, amely segített a különböző szerepeink közötti váltásban.