A szerző bevallottan utálja a papírmunkát - az űrlapokat, számlákat, kimutatásokat, nyugtákat és minden dokumentumot, amit meg kell őrizni. Az évek során számos módszert kipróbált az iratok nyilvántartására, de mindegyik rosszabb volt az előzőnél. A papírhalom egyre magasabbra nő, amíg végül össze nem omlik a saját súlya alatt, és a lapok szétszóródnak a padlón.
A cikk egy radikális megoldást mutat be egy barát példáján keresztül, aki egy magániskola egyik részlegét vezette. Ez az iskola olyan diákoknak nyújtott lehetőséget, akik vizsgáikat szerették volna megismételni. Az igazgató minden félév végén egy szemetes zsákot fogott, és egyszerűen az asztalán lévő összes papírt belesepert - minden levelet, akár fel volt bontva, akár nem, cukorkacsomagolókkal és egyéb hulladékokkal együtt.
Az összes irat egyenesen a szemétlerakóba vándorolt, miközben ez a felszabadult karakter elment nyaralni. A következő félévben egy teljesen tiszta asztalhoz tért vissza, és minden újrakezdődött.
A cikk ironikus hangvétele azt sugallja, hogy bár ez a módszer nyilvánvalóan nem praktikus vagy felelősségteljes megoldás a hivatalos dokumentumok kezelésére, van benne valami vonzó a radikális egyszerűségében. A szerző ezzel a szélsőséges példával szemlélteti azt a frusztrációt, amit sokan éreznek a modern irodai élet végeláthatatlan adminisztrációjával kapcsolatban.
Az írás rávilágít arra a dilemára, amivel sok dolgozó küzd: hogyan tartsák kordában a folyamatosan növekvő papírmunkát anélkül, hogy az eluralkodna az életükön és munkahelyükön.