A vállalatok évek óta úgy működnek, mintha a kisgyermekes szülők lennének a munka-magánélet egyensúly problémájának középpontjában. A valóságban azonban a valódi válság öt, tíz vagy tizenöt évvel később érkezik, amikor a legmagasabb fizetésű, legtapasztaltabb, előléptetésre érdemes munkavállalók összeroppannak a többszörös gondozási terhek alatt. Ez az úgynevezett "Caregiving Cliff" (gondozási szakadék), amikor a csúcskeresettel találkozik a csúcsgondozási felelősség.
Egy 47 éves nő nemrég visszautasított egy előléptetést, bár imádta a munkáját és nagyon akarta a promóciót. Kamasz fia depresszióval küzdött, apja kemoterápiát kezdett, munkakalendárja pedig már elviselhetetlenné vált. Az előléptetés több utazást, hosszabb munkaidőt és olyan szintű koncentrációt igényelt volna, amihez nem érezte meg a kapacitást. Ez pontosan az a típusú munkavállaló, akit a cégek meg akarnak tartani – és pont az a típus, akit elveszítenek.
Az AARP és a National Alliance for Caregiving adatai szerint majdnem minden negyedik amerikai felnőtt gondoz valakit, aki 18 éves vagy idősebb. Ez a középkorú munkavállalókat abban az időszakban éri, amikor tinédzser gyerekeik társas drámákkal, tanulási nyomással és egyetemi jelentkezésekkel küzdenek. Sok nő számára pedig épp ekkor kezdődik a perimenopauza hatásainak küzdelme.
Ez pontosan az a pillanat, amikor a tapasztalt munkavállalóktól elvárják, hogy nagyobb szerepeket vállaljanak, vezessenek, növekedjenek és mentoráljanak. A munkahely csúcsteljesítményt vár pontosan akkor, amikor az élet a legkevesbé irányíthatónak tűnik. A vállalatok a korai szülőség körüli támogatásokra koncentrálnak, miközben a középkorú munkavállalók válsága láthatatlan marad.
A probléma súlyosságát jelzi, hogy a legképzettebb, legnagyobb tapasztalattal rendelkező munkavállalók épp akkor hagyják el a munkaerőpiacot vagy utasítják vissza az előléptetéseket, amikor a legnagyobb értéket tudnák teremteni a szervezet számára. Ez a jelenség nemcsak egyéni veszteség, hanem komoly üzleti kockázat is a vállalatok számára.