A vállalkozóktól elvárják a magabiztos fellépést, a határozott és megingathatatlan vezetést, de a valóság ennél összetettebb. Az imposztor-szindróma minden iparágban és vezetői szinten jelen van, és ami a nagyszerű vállalkozókat megkülönbözteti, az nem az önkétely hiánya, hanem az a képesség, hogy saját előnyükre fordítják azt.
Az imposztor-szindróma azt a tartós érzést jelenti, hogy a sikerünk nincs teljesen megérdemelve – hogy valahogy becsapjuk a többieket, és előbb-utóbb lelepleződünk. A kutatások szerint a magas teljesítményt nyújtók közel 70%-a tapasztalja ezt valamilyen formában. Amit kevésbé emlegetnek: ha hatékonyan kezeljük, ez az önkétség inkább élezi, mint gyengíti a teljesítményt.
Andy Grove, az Intel volt vezérigazgatója jól megfogalmazta ezt az elvet. Úgy vélte, a legjobb vezetők enyhén nyugtalanok maradnak – folyamatosan vizsgálják a kockázatokat, megkérdőjelezik a feltételezéseket, és felismerik, hogy a mai siker nem garantálja a holnapit. A szervezeti magatartásról szóló kutatások alátámasztják: a mérsékelt szintű szorongás javíthatja az éberséget, a döntéshozatalt és az alkalmazkodóképességet.
A szerző saját vezetői pályafutásában többször is tapasztalta ezt a dinamikát. 40 évesen lett először dékán, és bár papíron kvalifikált volt, olyan termekbe lépett be, ahol idősebb, tapasztaltabb oktatók ültek. "Ki vagyok én, hogy olyan embereket vezessek, akik évtizedek óta csinálják ezt?" – gondolta. De ahelyett, hogy megbénította volna a kétely, üzemanyagként használta: könyörtelenül felkészült, mélyebbre ásott a szükségesnél, megértette az intézmény történetét és kontextusát.
A felismerés az volt: az önkétely alapossá tette őt. Többet kérdezett, jobban felkészült, és ellenállt annak a csapdának, hogy korai következtetéseket vonjon le. Ez a fajta önkritikus megközelítés nem gyengeség – hanem stratégiai előny lehet.